Röviden az érzelmekről, azaz sírni tudni kell
A szakirodalom hat alapérzelmet tart számon: ezek az öröm, a szomorúság, a düh, a félelem, az undor és a meglepődés.
Szocializációnk során megtanuljuk, hogy bizonyos érzelmeket minden további nélkül kifejezhetünk (ilyen az öröm vagy éppen az undor), vannak azonban olyanok, amiket jobb, ha mélyen elrejtünk magunkban. Ilyenek például a félelem vagy a szomorúság.
Ennek ellenére ezek az érzelmek ugyan úgy jelen vannak az életünkben, mint azok, amik társadalmilag elfogadott csatornákon keresztül „távozni tudnak” a testünkből és a lelkünkből. Aminek nincs adekvát levezető csatornája, az bennünk marad és egy idő után utat tör magának – és ezt az utat a legtöbb esetben már nem tudjuk kontrollálni (betegség, baleset, pszichés problémák etc.).
Sorsközösségben élő emberek között elkerülhetetlen a konfliktus, elkerülhetetlen az, hogy a másikban negatív érzelmeket keltsünk. Elszomorítjuk, feldühítjük, félelmet okozunk neki.
Ez a gyermekek esetében azért különleges, mert a gyermek teljes valójában érez. Minden porcikájával örül vagy éppen fél. Az egész lényét elönti az adott érzelem. Gondoljunk csak arra a határtalan örömre, amikor a gyermek repül az édesanyja karjába, amikor az érte megy az óvodába. Vagy gondoljunk arra a halálos ijedtségre, amit annak a gyermeknek a szemében látunk, aki elvesztette szüleit a szupermarketben.
Felnőttként megtanuljuk „kezelni” az érzelmeinket, a ráció segítségével felmérjük, hogy az érzelmek jönnek aztán mennek, tudatában vagyunk – a legtöbb esetben – annak, hogy a helyzetek változnak, és mi is képesek vagyunk változtatni rajtuk.
A gyermek azonban – minél fiatalabb, annál inkább – képtelen segítségül hívni a rációt. Számára az adott érzelem abban a pillanatban mindent meghatároz, nincs vége és nincs eleje, ő magának nincs ráhatása a helyzetre, hanem annak teljes mértékben ki van szolgáltatva.
Ezt a szülők nagyon gyakran alulértékelik. Mit bőgsz már? Katonadolog. Nem kell félni tőle, nem harap! Ugyan, ne csinálj ebből ekkora ügyet. Persze, hiszen a felnőttnek ott a racionalitás, ott van az a képesség, hogy felmérje: a helyzet, a helyzethez kapcsolódó érzelem nem örökkévaló, sőt, változtatni is tud rajta, ha akar.
Gyermekként gyorsan megtanuljuk, hogy ezeket a negatív érzelmeket el lehet, sőt bizonyos helyzetekben el is kell fojtani. Hiszen akkor örül a szülő, büszke az apa, vidám az anya. A gyermeként tanultakat gyakran (sőt, szinte minden esetben) kiválóan alkalmazzuk felnőttként is, és lassan már tudomást sem veszünk arról, hogy érző emberek vagyunk.
Az elfojtott érzelmek azonban egy idő után utat törnek magunknak. Vagy befelé, és akkor megbetegítenek, vagy kifelé, és akkor ezt a környezet teljes döbbenettel fogadja.
A Prekop terápia lehetőséget ad arra, hogy az egymással sorsközösségben élő emberek felismerjék egymás érzelmeit, beleérezzék magukat a másik helyzetébe, érezzék azt a határtalan dühöt, azt a bénító félelmet vagy éppen azt a mindent elborító szomorúságot, amit a másik ember (legyen az felnőtt vagy gyermek) érez, megél és átél. A megértés, az átélés segít abban, hogy a továbbiakban úgy reagáljunk ezekre az érzelmekre, hogy az segítse a másikat, elmélyítse és ne szétforgácsolja a kapcsolatot.
A szoros ölelésben mindekét félnek lehetősége van megnyílni - az érzelmekre érzelmekkel reagálni. Itt nem a vádaskodásé, a szikár érvelésé a főszerep: az ölelésben a test és a lélek beszél, ez az érzelmi konfrontáció terepe.